Találkozás egy nénivel

     A nénivel először a buszon találkoztam. Csúcstömeg volt, fél lábon egyensúlyoztam, igénybe véve mindhárom kezemet. Eggyel kapaszkodtam, kettővel a háti táskámat és a bevásárló szatyromat próbáltam a szorításból magam elé emelni.

        - Add át a helyedet a néninek - egy székre huppant gyerkőc fiúra szólt rá az  előttem álló fiatal anyuka.

       - Milyen ritka és szép magatartás - örültem és laposra tettem magam, hogy helyet adjak az öregasszonynak, aki furcsa módon nem nagyon igyekezett elfoglalni a felkínált helyet. A gyerek boldogan visszafészkelődött.

        - Érdekes - néztem hátra - nincs is itt semmiféle néni, vagy már leszállt?

    A második találkozáskor már megláttam őt. Pontosabban a lábát. Szoknyát próbált egy jó színvonalú butikban. A szoknya kissé rövid volt, és a mindenhol tükörfalak visszaverték a kilátszó térdeket. Uramisten. Közelebb hajoltam a tükörhöz. A lábak! A néni lábai, a kissé zömökké vált alak térdhajlatai kíméletlenül szerteágazó kék seprűket mutattak.

        - Köszönöm - mormogtam zavartan-, talán  mutasson egy nadrágot. Majd némi kelletlen turkálás után kifordultam a butikból.

    A nénivel egyre gyakrabban találkoztunk. Ott ült a fogorvosi székben, amikor kedves udvarias fogorvosom gyengéden ismertette, hogy ezek bizony már nem valószínű, hogy alkalmasak lesznek tartófogaknak, talán meg kellene békélni egy kivehetővel. A néni gyanakodva és döbbenten ült a módis székben, és nem akarta megadni magát.

        - Meg kellene próbálni...-  kísérletezett meghatni a fiatalembert. - Tudja, nem akarom, nem bírom. Nem fogom megszokni. Idegen és utálom.

       Azután ott volt  a néni akkor, is  amikor virgoncan ugrottam fel a buszra és dacosan, büszkén vetettem oda a buszsofőrnek, hogy nem kell jegy, mert öregségivel utazom. Faarccal fogadta szerintem megdöbbentő bejelentésemet. Meg sem mukkant, pedig azt vártam, hogy kérje a személyi igazolványomat, vagy azt mondja:

        - De asszonyom! Ne akarjon átvágni, ön nincs még 50 éves sem.

    Nem mondta, nem köszönt, unottan, fásultan nézte a nénit, aki sértődötten húzta magasra, kacérra csapott sapkáját.

    És lassan megszoktam őt. Hol jóban voltunk, hol nem. Szerettem vele pihenni ebéd után, szerettem hivatkozni rá. Olyanokat mondtam, hogy "tudod mikor én fiatal voltam..., "tudod az én időmben...",  és egyre kevésbé számítottam arra, hogy bárki is udvariasan cáfolja életkoromat. Ha valaki udvariatlanul rákérdezett, akkor még kitértem

        - Mennyi is? Néha húsz, néha hatvan, de ma, mivel rossz kedvem van, 100.

    És lassan megszerettem őt. Néni, néni, milyen szép szó. Néni - kedves és megbízható szó. A magyar szóhasználat szerint nem kell hozzá vérségi kapcsolat. A néni bölcsebb annál, minthogy harcoljon a korral. Egyre szívesebben és türelmesebben hallgatom meg társaimat, mikor részletesen, tárgyalják egyre szaporodó nyavalyáikat, és emlékezem, emlékezem. Nézem az öreg politikusokat, idős visszaemlékezőket, és kutatom, hányban, születtek. Uramég! Ez a kopasz, vagy őszülő vénember akkor mikor... Én akkor már 16 éves voltam. Akár  a fiam lehetne. Mégse, mégse, de mikor a lányomat megkérdezem, hogy Te mennyinek néznél, ha nem ismernél, ő a rá jellemző kíméletlen módon rávágja:

         - Ne álltasd magad anya, pont annyinak, nézel ki, amennyi vagy.

    Kés hasít belém, és nem enyhíti az azt követő macskacirógatás : "így is Te vagy a legszebb", meg ahogy szokta.

         - Néni. Néni, néni vagy. Mit akarsz? Néni vagy.

       A néni én vagyok.

    Lassan közelről is megnézem  az arcomat. Tele van ránccal és a szemek fakóan keresik régi fényüket. Mennyire hasonlítok  idős anyámhoz, ahogy a lányom hasonlít fiatalkori magamhoz. Néni, ízlelgetem, és felegyenesedek görnyedt tartásomból. Néni, néni, de nem ám akármilyen, - és azért is perdülök egyet saját tengelyem körül.

    Az utcán fürgén gyalogolok, és arra gondolok, hogy akiknek régen tetszettem és jó párom is sok dioptriás szemüveget hord. Nem is látják a ráncokat, csak olvasószemüveggel. Még sok minden menthető  A mozgás a fontos! Nem lát a szemétől Hölgyem? - lök meg és harsog rám egy szembejövő  nagydarab. Úgy látszik, hogy megint befelé néztem és nem előre. Most bánt ez a szó. Milyen rideg, milyen közönséges, és mi ez a birtoklás: hölgyem? Hölgyeeem?  Néni vagyok. Néni, és nem hölgyem. Beleburkolózom a meleg szóba, az mintha védene. Ki bántana egy nénit? Már nem idegen a szó. Néni, néni vagyok. A néni én vagyok. Felemelem az arcomat, a ráncosat, és kedvesen rámosolygok a szembejövőkre. Ők visszamosolyognak.

    Szép néni vagyok.